2011. március 16., szerda

21. Fejezet

Sziasztok!
Többszöri csúszás után végre sikerült meghoznom a következő fejezetet! Igazából sokat gondolkoztam rajta, hogyan is legyen a folytatás, mivel a legtöbb véleményben nagyon kedvesen azt írtátok, hogy rámbízzátok a döntést a folytatást illetően..
Ezúton is köszönöm a megtisztelő bizalmat!
Mindent mérlegelve végül úgy döntöttem, hogy egy kis köztes utat választok, legalább is erre törekedtem...
Mindenkinek köszönöm a véleményeket és a türelmet!
Puszi
Nikol




21. Fejezet: Családi kötelék

A kocsiban ülve visszapörgettem életem legszebb három napjának minden egyes pillanatát, amit az egyre távolodó luxusszállodába töltöttünk. Igazából valahol nagyon is sajnáltam, hogy vége a kis nyaralásunknak, tudtam egy jó ideig nem lehetek majd ugyan így kettesben szerelmemmel, mint ahogyan itt voltunk. Másfelől viszont már hiányzott a család is.. főleg Alice, de igazából mindenki más is, még Rosalie is.
Így a szomorúságomat félretéve inkább annak örültem, hogy most viszontláthatom majd őket. Hiszen ha Edward átváltoztat, akkor miénk lesz az örökkévalóság és akkor annyi időt tölthetünk majd kettesbe amennyit csak akarunk.. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy Emett és Rosalie is gyakran le-leszakadnak a családtól hosszabb-rövidebb időre, hogy kettecskén éljenek..igazából eddig ilyenre nem is gondoltam, de most hogy megtapasztaltam milyen is Edwarddal teljes mértékben kettesben lenni..rögtön kedvet kaptam hozzá!
Erre a gondolatra szélesen elmosolyodtam miközben szerelmesen Edward-ra pillantottam.
- Mitől lett ilyen jó kedved?- kérdezte tőlem mikor észrevette a megváltozott hangulatomat… Reggel még közel sem volt ilyen jó kedvem, sőt igazából elég letört voltam, mikor elhagytuk a szállodát.
- Hmm..csak eszembe jutott egy opció, hogyan tudnánk a jövőben egy kis időt teljesen kettesben tölteni. - válaszoltam még mindig mosolyogva, miközben összekulcsoltam a kezünket. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki az ötletem és nem foga úgy érezni, hogy a családjától akarom elszakítani ezzel…
- Igen? Megosztanád velem is?
- Hát persze..Igazából Emett s Rosalie adták az ötletet - kezdtem felvezetni a dolgot, mire Edward nagyon döbbent arcot vágott.. Bizonyára meglepődött, hogy létezik olyan dolog, amit Emettről mintáznék…–Szóval arra gondoltam, hogyha átváltoztatsz és már én is olyan leszek mint te, akkor kipróbálhatnánk a közös életet..úgy mint egy igazi házaspár..csak mi ketten. - magyaráztam zavartan, miközben folyamatosan az arcát fürkésztem és próbáltam rájönni, hogy vajon mit gondolhat az ötletemről..
De igazából a meglepettségen kívül semmit sem tükrözött az arca és nem is szólt egy szót sem, ami tőle szintén szokatlan volt.
- De persze ez csak egy ötlet volt! Nem akarok rád erőltetni semmit sem, és elszakítani sem akarlak a családodtól! - mentegetőztem rögtön mielőtt még téves következtetésre juthatott volna.
- Bella!- vágott a szavamba szerelmem, miközben egy kicsit dühösen nézett rám, de a hangja még mindig bársonyos maradt. - Először is, ilyen még véletlenül sem jutott volna az eszembe, hogy a családom és közém akarnál állni, másodszor pedig az én családom a te családod is és hamarosan törvényesen is hozzám fogsz tartozni, vagyis örülnék ha innentől kezdve ha ilyenről beszélsz akkor a tiéd helyet inkább a miénk szót használnád! - dorgált meg, mire én zavartan lesütöttem a szememet, nagyon jól estek a szavai és az, hogy most már tényleg volt hová tartoznom.
- Harmadszor pedig - folytatta sokkal könnyedebb hangon, mire én felkaptam a fejemet- ez a gondolat már nekem is eszembe jutott.. Eddig csak azért nem mondtam mert féltem azt hinnéd, hogy ki akarlak magamnak sajátítani, másrészről Alice is megölt volna, ha ezt az ötlete én vetem fel!- villantott felém egy félholdas mosolyt, amitől a szívem dobbant egy nagyot. Azt hittem ebben az utóbbi három napban, hogy ennél boldogabb már nem lehet földi lény, most mégis beigazolódott hogy tévedtem.
Az, hogy Edwardnak én még a családjánál-helyesebben családunknál-is fontosabb vagyok elképesztő örömmel töltött el… Most tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok a legfontosabb az életében, pont úgy, ahogyan ő enyémben.
- Szeretlek!- suttogtam hirtelen meghatódva, majd arról kezdtem el fecsegni, hogy hová is költözhetnénk illetve, hogy mennyi időre úgy hogy a családunknak-főleg Alice-nek- se hiányozzunk nagyon.
Edward egy ideig mosolyogva hallgatta az elképzeléseimet, sőt néha-néha még hozzá is tett egy két megjegyzést, mégis egy idő után egyre jobban elkomorult az arca, amit nem tudtam hová tenni magamban. Valami rosszat mondtam volna?
- Mi a baj?- simítottam végig az arcán, mire ő nagyot sóhajtott és csak a fejét rázta. Nem értettem mi lelte, hiszen az előbb még ugyan olyan boldognak tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat.
- Kérlek mondd el, szeretném tudni! Én mondtam valamit..? - kérdeztem, miközben idegesen a számat kezdtem el rágcsálni. Edward újra sóhajtott egyet, majd az útról lehúzódva leállította motort és felém fordult. Percekig néztük egymást, úgy tűnt, hogy nem találja a szavakat, mivel többször is szólásra nyitotta a száját, de végül mindannyiszor becsukta.
- Csak mond el ami a szívedet nyomja!- bíztattam, mire ő lehunyta a szemeit é s egy mély levegővétel után belekezdett.
- Ahogy beszéltél eszembe jutott, hogy.. hogy ha átváltoztatlak, akkor ezeknek a terveknek úgy is lőttek, legalább is egy ideig biztosan nem fogunk tudni elszakadni a családtól, mert eleinte szükség lesz mindenki, főleg Jasper, segítségére, hogy kordában tudjunk tartani. Beléhalnék ha az én önzőségem miatt az első évben olyat tennél amit később megbánnál..- hadarta olyan gyorsan, hogy néhány szót alig értettem, de a lényeg összeállt.
Be kellett ismernem, hogy tökéletesen igaza van, az első évben őrjöngő újszülöttként közel sem lenne olyan romantikus Edward számára velem egyedül élni. Hiszen ki tudja mennyire fogja elvenni az eszemet a vérszomj..és hogy vajon mennyi ideig fog tartani ameddig újra önmagam leszek..
- Persze igazad van. - mosolyodtam el szomorkásan, majd a fejemet elfordítottam és az ablakon kezdtem el kifele bámulni. Mióta újra együtt voltunk Edward-dal és főleg azóta mióta nem voltam folyamatos életveszélybe Victoria miatt, újra szerettem élni és embernek lenni…
Most hogy legelőször szembesültem a vámpírrá válás hátulütőivel kicsit elkedvtelenedtem. Nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy elveszítem majd magamat az új létbe és hogy nem fogom tudni soha többé úgy szeretni Edward-ot mint most.
Másrészről viszont a legnagyobb ellenségem, az idő, folyamatosan ellenem dolgozott és az átváltozás volt az egyetlen mód a legyőzésére. Nem akartam megöregedni, örökké szeretni akartam Edward-ot, úgy éreztem nekem még az örökkévalóság is kevés belőle!
- Megbántottalak igaz?- kérdezte ekkor hirtelen megtörve ezzel az eddigi tökéletes csendet. A fejemet újra felé fordítottam, majd az egyik kezemmel végigsimítottam a fájdalmas vonásin.
- Nem, teljesen igazad volt, csak rossz volt szembesülni azzal, hogy egy ideig nem leszek ugyan az, mint aki most.. Tudod még most is hihetetlen elhinnem azt, hogy létezhet olyan helyzet, amikor nem te leszel a legfontosabb az életemben..- csordultak ki a könnyeim, miközben Edward szorosan magához ölelt és csitítgatni kezdett.
- Nem lesz majd úgy örökké..Egy idő után mikor már képes leszel fegyelmezni az ösztöneidet visszatérnek az érzéseid és sokkal jobban fogsz tudni szeretni mint most. - próbált megnyugtatni, de én nem igazán értettem miről is beszél.
- Ezt hogy érted?- néztem rá megdöbbenve, hiszen lehetetlennek tartottam, hogy ennél jobban tudnám még szeretni.
- Tudod - kezdett bele, miközben egy tincsemet gyengéden kisimította az arcomból- a vámpírok minden értelemben sokkal fejlettebb és egyben összetettebb lények mint az emberek. Egyszerre több dologra tudunk koncentrálni úgy hogy ezt nem érezzük megerőltetőnek és épp így az érzelmeink is különbözőek mint az embereké. A vámpírok többségében egy életre választanak maguknak társat, viszont azt akit kiválasztanak mindennél jobban szeretik, olyan módon ami egy emberi lény számára felfoghatatlan. Ti szívetek nem bírna el ennyi szeretet, minta miénk, de majd ezt te is meg fogod tapasztalni ha olyanná válsz mint mi.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy te jobban szeretsz engem mint én téged?- kérdeztem kicsit felháborodva, mire Edward elnevette magát a sértődött arcomat látván.
- Nem, ez így nem igaz, inkább úgy mondanám, hogy te a magad emberi módján szeretsz, míg én egészen máshogy. - mosolygott, miközben az ujjai folyamatosan a derekamon köröztek, ami először nyugtató volt, most viszont egyre izgatóbbá vált.
- Már megint lebecsülsz! Ha annyira odavagy a nemes fajodért, akkor miért tiltakoztál olyan hevesen az ellen, hogy átváltoztass!- morgolódtam, miközben próbáltam kizárni a fokozatosan növekvő vágyamat, hiszen ennyi sértés után meg kellett valahogy büntetnem a velem szemben ülő egoista vámpírt. Majd én megmutatom neki, hogy van olyan helyzet, amikor az én akaratom az erősebb.
- Te is tudod miért nem. - komolyodott el egy pillanatra, de aztán megint csak elvigyorodott. - De azért azt sejthetted volna, hogy a döntésemben kell lenni némi önzőségnek! Tudtam, hogyha átváltoztatlak akkor sokkal jobban fogsz szeretni és akkor nem kell tartanom holmi pincefiúcskáktól! - viccelődött, hiszen mindketten tudtuk, hogy ha létezne még egy olyan lehetőség az átvoltoztatásomon kívül, amivel másképpen is meg tudnánk oldani ezt a helyzetet, akkor Edward azt választotta volna. Többször mondta, hogy inkább lenne halandó ember az oldalamon, mint hogy engem olyanná tegyen mint ő.
- Hm..én azért ebbe nem lennék ilyen biztos. Ha én is szép leszek akkor bizonyára több hódolóval kell majd megküzdened, mint most! - gonoszkodtam, mire Edward haragosan morrant egyet és mire észbe kaptam már én voltam alatt és ő felettem feküdt belepréselve engem a kocsiülésbe.
- Nem adlak senkinek sem!- suttogta a fülembe, miközben végighúzta az orrát a nyakam vonalán. Az izgalmam a tetőfokára hágott és már el is felejtettem, hogy miről is vitatkoztunk csak azt tudtam, hogy itt és most akarom!
Karjaimat a nyaka köré kulcsolva húztam magamhoz még közelebb miközben szenvedélyesen megcsókoltam. Edward most nem tiltakozott úgy tűnt mindketten ugyan azt akarjuk. Kezei pillanatok alatt csúszotak a pólóm alá, miközben a végkifulladásig csókolt. Bár a hely elég szűk volt mégis Edward megoldotta a helyzetet, azzal hogy hátradöntötte az ülést és így egész kényelmesen el tudtam helyezkedni miközben megszabadítottam az ingjétől.
A felszabadult területet csókokkal borítottam ezzel jóleső sóhajokat kicsalva kedvesemből, miközben ő a nadrágom gombjaival küzdött.
Az utóbbi napokban tökéletesen kitanulta, hogy hol kell érintenie ahhoz, hogy másodpercek alatt az őrület határára kerüljek. Az illata már önmagában elég volt ahhoz, hogy elkábuljak mégis ugyanakkor az érzékeimet is felébresztette. Csókjait mindenhol éreztem és kezdett az agyamra ráborulni az a bizonyos köd, amikor a külvilág megszűnik létezni és egyedül Edward és én maradunk a világban. Egyre hevesebben csókoltam szerelmemet kifejezve ezzel a vágyamat, mikor ő hirtelen elszakadt a számtól és ijedten felkapta fejét.
-A francba! - káromkodta el magát hirtelen, amit én nem tudtam mire vélni, főleg ebben a helyzetben nem.
- Öltözz fel gyorsan!- hadarta miközben villámgyorsan az ingjéért nyúlt, de a nagy sietségben véletlenül eltépte az anyagot, mikor az beakadt az ülésbe.
Én hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, azt meg aztán végképp nem értettem, hogy Edward miért viselkedik ennyire furcsán. Aztán hirtelen megvilágosodtam. Ösztönösen összerezzentem, mikor valaki megkopogtatta a sötétített ablaküveget.
Edward idegesen dobta el az ingjét a hátsó ülésre, majd a pólómért nyúlt és türelmet erőltetve magára rám adta az anyagot, miközben én a farmerom gombait gomboltam vissza. A kopogtatás egyre erősödött, mire Edward mérgében fújtatva szállt ki a kocsiból.
Egy középkorú férfi állt vele szemben, aki mint kiderült csak azért állt le mellettünk az úton mert azt hitte valami baj van a kocsinkkal és segíteni akarta. Szerelmem összeszorított fogakkal próbált udvariasan válaszolgatni, valami olyasmit mondott, hogy azért álltunk meg, mert át akart öltözni, mivel a menyasszonya, azaz én, vezetés közben véletlenül leöntöttem kólával.
A pasas kicsit zavartan, de végül távozott. Edward ezután előkotort magának egy másik inget a bőröndből majd még mindig ingerülten visszaült mellém az autóba.
- Hihetetlen, hogy az emberek pont akkor akarnak segítőkészek lenni, mikor semmi szükség sincs rá!- morgott magában, miközben elindult a kocsival, de aztán észrevette a sértődött arcomat.
- Most meg mi a baj? Sajnálom, de igazán nem tehetek róla, hogy pont most.. De majd otthon bepótoljuk..- magyarázott volna, de én közbevágtam.
- Miért pont azt mondtad, hogy leöntöttelek kólával? –kérdeztem ingerülten, miközben szorosan összefontam magam előtt a karajaimat. Edward szája széle megrándult az elfojtott mosolytól, miközben tövig nyomta a gázt.
- Ez volt a legkézenfekvőbb. Hirtelen nem jutott más az eszembe.
- Óh hát persze! Hiszen ez olyan hihető, hogy a béna menyasszonyod leöntött kólával!- fújtattam miközben villámló szemekkel néztem rá, de őt ez egyáltalán nem ijesztette meg. Már szinte remegett az elfojtott nevetéstől.
- Áh megállj Edward Cullen, leszek én még erősebb mint te és akkor visszakapod!- fenyegetőztem, de azt már nem tudtam kifejteni, hogy pontosan hogyan is fogom megkínozni mert ő felém fordulva egy csókkal belém fojtotta a szót.
- Szerinted könnyű volt bármi értelmes magyarázatot kitalálnom, miközben még teljesen a hatásod alatt álltam.. - suttogta a fülembe, mire az én mérgem ismét elszállt. Hihetetlenül hatásos módszerei voltak..a figyelmem elterelésének érdekében. – Azt mégsem mondhattam neki, hogy megőrjített a menyasszonyom és már azt sem bírtam kivárni, hogy hazaérjünk és egyenesen a kocsiban tepertem le. - kuncogott fülembe, mire engem elöltött a forróság. Hogy fogjuk ezt kibírni, hogy most nem csak kettesben leszünk?
- Inkább az utat figyeld!- figyelmeztettem, de hangom erőtlenül csengett. Edward szélesen elvigyorodott majd a kérésemnek eleget téve az utat kezdte el figyelni, de levegő szinte izzott körülöttünk.
Próbáltam lecsillapodni mivel tudtam, hogy ha hazaérünk nem rohanhatunk rögtön a hálóba! Szinte észre sem vettem mikor megérkeztünk. Már csak arra lettem figyelmes, hogy Edward leállítja a motort majd nagyot sóhajtva felém hajol és megcsókol.
- Sajnálom és ne utálj érte nagyon, nem tudtam ellen mit tenni!- hadarta gyorsan, de én egy szavát sem értettem.
- Már miért…- utálnálak?- akartam volna kérdezni, de ebbe a pillanatban nyílta kocsiajtó és Alice hajolt be az autóba, hogy szorosan magához öleljen.
- Köszöntelek újra itthon! Azt hittem már sosem érkeztek meg!!- csicseregte, majd kiráncigált a kocsiból és egyenesen a házba húzott ahol a család többi tagja már mind ott várt az előszobában. Miután mindenki még Rosalie is! átölelt rögtön arról kezdtek el faggatni, hogy milyen volt a nyaralás.
- Áh, hogy elpirult!!- röhögött Emett, mikor hirtelen nem tudtam mit felelni arra a kérdésre, hogy miért nem próbáltuk ki Edward-dal wellness részleget. Igazából mindketten időpazarlásnak találtuk az ilyen dolgokat, még a városnézést is lerövidítettük és a napunk nagy részét a szobánkba töltöttük.
- Jaj hagyjátok már, ne hozzátok zavarba szegény Bellát! Engedjétek, hogy arról meséljen, amiről ő akar!- vett védelmébe Esme miközben anyáskodóan körém zárta a karjait.
- Úgy látom én nem is hiányoztam.. - morgolódott tetetett sértődöttséggel szerelmem, miközben behozta az össze csomagunkat.
- Hát bocs öcsi, de belőled már elég volt ez az elmúlt 100 év, és egyébként sem vagy olyan érdekes mint Bella!- vigyorgott kedvenc mackónk, míg Esme rögtön a szívére vette a dolgot és egy szempillantás múlva már első fogatott fia nyakába csüngött miközben biztosította, hogy mindketten nagyon hiányoztunk, pontosan ugyanolyan mértékben.
- Jól van anya, csak vicceltem. - nyugtatta meg Edward Esme-t, miközben nyomott mindkét arcára egy-egy puszit, majd miután a többieket is üdvözölte, Alice-re nézett várakozóan és idegesen.
- Nyugalom tetszeni fog neki! Láttam, egészen meg fog hatódni!- kezdtek bele az ő szokásos különc párbeszédükbe, amit már meg sem próbáltam megérteni.
- Személyesen téged teszlek felelőssé, ha nem így lesz!- morogta Edward, mire Alice csak a szemét forgatta és engem kézen fogva behúzott a ház belsejébe, amikor feltűnt, hogy a bútorok mind el vannak húzva helyükről és mindenhonnan lufik és ünnepi díszítés lógott. A szoba közepén egy hatalmas plakát éktelenkedett amin a következő felirat állt: Boldog Születésnapot A Család Legújabb Tagjának! – igazából még megszólalni sem volt időm, Alice rögtön a nyakamba ugrott.
- Ne hisztizz, amikor elmentél akkor nem ünnepeltük meg rendesen és hát ez mégis csak az utolsó ilyen születésnapod!- figyelmeztetett halkan, mire én magamba szálltam és lenyeltem a feltörni készülő ingerültségemet. Rájöttem, hogy igaza van és igazából örültem, hogy a családnak ennyire fontos vagyok és a 18. katasztrófába fulladt szülinapom után még egyszer bevállalták ezt az ünnepet.
- Remélem most minden éles dolgot eltettél a közelből!- vicceltem el a dolgot, miközben én is visszaöleltem kedvenc húgomat, majd immáron mosolyogva fordultam a többiek felé, akik eddig megfeszülve várták a reakciómat és mikor látták, hogy nem fogok düh rohamot kapni az ünneplés látván mindenki fellélegzett.
- Bízhatnátok bennem jobban is..- durrogott Alice a többiek bizalmatlanságát látva, de Jasper által küldött boldogsághullám minden feszültséget elmosott és immáron mindenki mosolyogva állt körül és egyenként boldog szülinapot kívántak. Esme egy aranyos tortát is behozott, amin immáron Isabella Cullen név szerepelt. Kezdtem tényleg meghatódni és szerettem volna Edward- hoz bújni, de hiába néztem körül hirtelen nem találtam.
- Máris jön, csak semmit sem bíz a véletlenre, úgy döntött a múlt nem ismétlődhet meg és hiába csomagoltam puhapapírba az ajándékot ő szokás szerint nem bízik bennem..- magyarázta sértődötten a kis törpe, de az ekkor belépő Edward teljesen elterelte a figyelmemet.
Az arcán tündöklő izgalom csak még ellenállhatatlanabbá tette, miközben olyan szerelemmel nézett rám, amitől szó szerint majdnem elájultam. Bágyadtan rámosolyogtam, miközben ő egyre közelebb araszolt, a kezében egy apró dobozt szorongatva. Alice nagyot sóhajtva hátrébblépett a család által kialakított félkörbe utat engedve szerelmemnek.
Edward lázasan csillogó szemmel lépett hozzám, majd megállt előttem és kezemet a kezébe fogva beszélni kezdett. Eleinte a szája mozgásán kívül semmire sem tudtam figyelni, de aztán lassan felfogtam a szavainak az értelmét és döbbenten néztem rá.
- Kérlek fogadd el, ez a család közös ajándéka, ezzel szeretnénk kifejezni, hogy innentől kezdve teljes jogú tag vagy. –nyújtotta át a kis dobozt ami immáron teljesen le volt csupaszítva mindenféle csomagolástól.
- Igazi Cullen!- tette hozzá Alice vigyorogva, mire én végignéztem a családon és épp szólásra nyitottam volna számat, de Carlisle tőle szokatlan módon közbevágott.
- Először nézd meg!- szólt kedvesen mire én teljesítvén a kívánságát a doboz felé nyúltam és remegő kezekkel nyitottam ki. Nem voltam kevésbé ideges mint mikor Edward eljegyzett. Talán azért mert megéreztem a pillanat súlyát, talán más miatt, erősen dobogó szívvel néztem bele a dobozba. A látottak hatására a lélegzetem elakadt és a szemeimet elhomályosították a könnyeim. - Ez gyönyörű..igazán köszönöm. - rebegtem, miközben próbáltam tartani magamat, de a rám törő érzéseken nem tudtam uralkodni.
Edward közelebb lépett és szorosan átölelve hagyta, hogy megnyugodjak. Az emlékek egyszerre törtek rám, boldogak és rosszak, az első menzabeli alkalom, mikor megláttam őket, aztán minden egyes pillanat, amit velük töltöttem, aztán a hosszú évek, amikor olyan magányos voltam, amikor annyira hiányoztak és a rengeteg szenvedés.
De minden emlékemből a boldogok voltak a legtisztábbak, az amikor Edward megkérte a kezemet vagy a mostani alkalom. Csak percek múltán tudtam lenyugodni, utána viszont mosolyogva segítettem Edward-nak, hogy a nyakamba kapcsolja a szülinapi ajándékomat, ami egy vékonyka aranyláncon csüngő rózsaalakú kis medalion volt, a család címerével.
Tudtam, hogy minden Cullen viseli valamilyen módon a címert, a nők nyaklánc formában, míg a férfiak a csuklójukon hordták kivéve Carlisle-t akinek a pecsétgyűrűjében volt elrejtve a címer. Boldogan és büszkén viseltem immáron én is a nyakláncot és bár ez csak egy jelképes tárgy volt, ami az összetartozást hívatott tükrözni mégis most először éreztem magamat igazi családtagnak. Tudtam, hogy akármi is történik innentől kezdve én ugyanúgy hozzájuk tartozom, mint Edward vagy Alice.
Ettől fogva kétségem nem maradt az átváltozásomat illetően, a délelőtti félelmeim semmivé foszlottak és immáron izgatottan vártam, hogy mindenmódon olyanná válljak mint ők.
- Ennél szebb szülinapi ajándékot még életembe nem kaptam!- mondtam még mindig meghatódva, majd mindenkit végigölelgettem, miközben úgy éreztem most lettem igazán teljes.
- Gondolom ezek után privát partit fogtok folytatni Edy-vel az emeleten. - viccelődött Emett, mire kapott egy nagyon csúnya nézést Rosalie-től, de engem most ez sem tudott zavarni. Szó szerint csak nevettem rajta.
- Tudod Emett az elmúlt három napban teljesen hiányérzetem volt, amiért nem kellett állandóan a megjegyzéseidet hallgatnom. - mosolyodtam rá.
- Hát nekem nem volt. - egészített ki Edward morogva, de Emett úgy tett mintha meg sem hallotta volna.
- Tudtam én, hogy pótolhatatlan vagyok, de remélem kibírsz nélkülem még egy éjszakát… Bár ha nagyon ragaszkodsz hozzá maradhatok..- vágott komolya arcot, mire Rose nyakon vágta, miközben valami olyat motyogott, hogy perverz disznó..
Az értetlen arcomat látván aztán felvilágosítottak, hogy sajnos pont mára esedékes a családi nagyvadászat, vagyis ha nincs ellenemre, akkor kettesben hagynak Edwrad-dal.
- Egyszerűbben kaptatok még egy közös éjszakát! Használjátok ki az alkalmat mert egy ideig nem szabadultok tőlünk! Aztán álljon még a ház, mire hazaérünk!- kiabált vissza az ajtóból Em, majd miután Alice szó szerint kirugdosta egyedül maradtunk Edwad-dal.
- És most?- kérdeztem szerelmemtől ártatlan szemekkel, majd elgondolkozó arcot vágva hirtelen megszólaltam. - Egy parti sakk??- kérdeztem vigyorogva, mire a mellettem álló vámpír az ölébe kapva felrohant velem a hálóig.
- Tudok jobbat mint a sakk!- morogta a nyakamba.
- És mi lenen az?
- Megmutatom, jó?- kérdezte elfúló hangon, de válaszolni már nem tudtam, ugyanis a levegő a tüdőmbe rekedt, miközben Edward tökéletes vámpírmemóriájának köszönhetően mindent ott folytattunk, ahol a kocsiban pár órával ezelőtt abbahagytuk.

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ez a fejezet... megérte ennyit várni rá!!! Nagyon, de nagyon jó lett!! Ez lett az egyik kedvencem :D

    Nagyon jól lett meg fogalmazva az egész fejezet és maga a történések is nagyon jól kilettek találva!
    Mikor bekopogtak az ablakon hírtelen azt hittem valami rendőr lesz XD De így is nagyon jót nevetem az egész szituáción :)
    Még, hogy Edwardnak hírtelen más nem jutott az eszébe. Istenem hisz vámpír szuper aggyal :D

    A vége pedig igazán szép lett. Az hogy Bella hivatalosan is a család tagja lett és ahogy oda adták az ezt ábrázoló ékszert... Nagyon szép gesztus volt igazán tetszett!

    Nagyon várom a következő fejezetet! Valahogy azt gondolom eléggé túl fűtött rész lesz :D

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Hát ez... Egyszerűen nem találok szavakat. Ahogy Trixi mondta: megérte ennyit várni. Eszméletlen jó lett. Számomra nagyon érzéki volt:)) Elképzeli sem tudtam jobb 21. fejezetet mint ez.

    Igazán Gratulálok hozzá.
    és persze Köszönöm^^

    Nagyon várom a következő fejezetet:) Valami azt súgja igazán szenvedélyes lesz;):D

    VálaszTörlés
  3. szia!jó a blog.

    Nézd meg az ennyimet is ha akarod és irj komit és ha szeretnéd kövesd a blogot :D
    köszi.
    vampire-vampirefan.blogspot.com

    VálaszTörlés